Évezredes mélységekből hoztuk magunkkal ezt a mi telünket, akár a magányosságot is, mely megszáll mindannyiszor, valahányszor ellepi dombjainkat a hó, és nappalaink, mint a szárnyalt varjak, korán a szürkületbe hullnak, s az égbolt kékje tőlünk messze megy. Valahányszor leteríti falvainkat a csend, s a hideg olyan közel férkőzik hozzánk, mintha a szívünkből jönne. Valahányszor vakítva szikrázik a hó, s a dombjaink megnyúlnak, végtelenbe tűnnek, összefolyik a horizont az éggel, nagy és üres lesz körülöttünk a világ, s mi magunkban állunk és vállainkon történelem épül.