Rendszerint a vágyainkat követjük. Hegynek fel, völgynek le, ahová a szél sodor. Nem megyünk, hanem vitetjük magunkat, miként a faág, amely úszik az árral. Hol szelíden, hol vadul, mindig a víz természete szerint. Két nézet között lebegünk. Mindennap új szeszély. Semmit sem akarunk szabadon, semmit sem teljességgel, semmit sem állhatatosan. És ezt nevezzük boldogságnak. Ha csak boldogok akarnánk lenni, az könnyű dolog volna, ámde boldogabbak akarunk lenni a többieknél s ez bizony csak nem mindig nehéz, mert a többieket boldogabbnak véljük annál, mint amilyenek valójában.